Beszélgetés Agócs Kingával, aki szerint a művészet ott kezdődik, ahol a feszültség helyét átveszi a felszabadult alkotás
A rajzóra sok gyerek számára az a hely, ahol végre egy kicsit megpihenhet, és ahol teret kaphat a kíváncsiság, az alkotókedv. A szabadegyházi Kossuth Lajos Általános Iskola rajztanára, Agócs Kinga arról mesél, hogyan segíti a művészet a gyerekek önkifejezését; miért lenne fontos, hogy a készségtárgyak ne a stresszről szóljanak; és hogyan lehet ma motiválni a gyerekeket egy olyan világban, amelyben a kreativitás kibontakoztatása egyre több akadályba ütközik.
– Gyermekkoromban a rajzóra számomra mindig különleges élmény volt. Bár sok szülő kevésbé tartja fontosnak, hiszen nem érettségi tárgy, én mégis úgy emlékszem rá, mint egyfajta flow-élményre, elmélyült alkotásra, amelyben soha nem volt stressz. Tanárként te hogyan látod ezt?
– Teljesen így van. Amikor elkezdtem tanítani – és még a saját gyerekkorunkban is –, a heti két, egymást követő rajzóra óriási ajándékot jelentett. Volt idő belemerülni egy-egy munkafolyamatba, és valóban át lehetett élni azt a fajta ellazulást, amiről beszélsz. A festés, az agyagozás vagy bármilyen hosszabb, elmélyülést igénylő feladat csak így működik igazán. Az utóbbi években azonban a rajzórák számát felsőben heti egy órára csökkentették, ami gyakorlatilag semmire nem elég. Ha elkezdünk egy munkát, a következő héten kell folytatni, amikor a gyerekek már teljesen más lelkiállapotban vannak. A festés, az agyagozás egyszerűen nem fér bele 45 percbe. Én ezt úgy próbálom áthidalni, hogy ahol én tartom a technikaórát is, ott kértem az igazgatónőt, hogy egymás után legyen a két óra. Így kétszer 45 percünk van, és bele tudunk vágni nagyobb lélegzetvételű feladatokba is.
– Te hogyan emlékszel a saját gyermekkori rajzóráidra?
– Érdekes módon az alsós élményeim nem maradtak meg annyira, de a bizonyítványomban már ott vannak a rajzpályázatokért kapott dicséretek. Felsőből viszont nagyon élénk emlékeim vannak: rajzversenyek, rajzszakkör. A rajztanárom is hatott rám, aki kifejezetten javasolta, hogy ilyen irányba tanuljak tovább. Ez meghatározó volt számomra.
– Mit gondolsz a készségtárgyak szerepéről?
– Három tantárgyat emelnék ki: a rajzot, a zenét és a sportot, tornaórát. Ezek azok, ahol a gyerekek végre kiengedhetnék a feszültséget. A sport ugyan nem művészet, de ott is jelen lehet az öröm, a közös sporttevékenység, a játék, a felszabadultság. A rajzban és a zenében pedig az önkifejezés lenne a lényeg: hogy a gyerekek az érzelmeiket bele tudják vinni, fel tudják dolgozni, és mindenki a saját egyéniségét jeleníthesse meg. Ehhez képest azt látom, hogy nem egyszer ének- és testnevelésóráról is stresszesen érkeznek a gyerekek az óráimra. Mert ott is minden osztályozva van: az ingafutás, a hangszerek neve, a zenei korszakok stb. Sokszor nem az együtt éneklés öröme van a középpontban, hanem a számonkérés. Én azt gondolom, hogy a készségtárgyakat nem kellene osztályozni. Rajzórán próbálom levenni a terhet a gyerekekről: persze muszáj jegyet adnom, de nem szeretném, ha attól félnének, hogy „még itt is kettest kapok”. Inkább azt szeretném, hogy élvezzék, amit csinálnak.
– Milyen területeken tud segíteni a képzőművészet a gyermekek fejlődésében, akár más tantárgyakhoz kapcsolódva is?
– A rajzórán keresztül rengeteg tantárgyat tudunk megerősíteni. A matematikát például az arányérzék, a szimmetria, a szerkesztés révén. A gyerekek felismerik: „ezt már hallottuk matekon is”. A magyarórához is sokszor kapcsolódunk versillusztrációk, regények szereplőinek megjelenítése, bábkészítés, plakátkészítés során. A tanulás módszertanában is segít a rajz: a fiam például úgy tanul verseket, hogy előtte lerajzoljuk a versszakokat. Elég ránéznie a rajzra, és már tudja, mi következik. A vizuális tanulás sok gyereknek lehetne segítség. Környezetismerethez is nagyon könnyű kapcsolódni: gyakran megfigyeljük és ábrázoljuk a növényeket, leveleket, állatokat, az évszakok változását. De a történelemhez és a művészettörténethez is kapcsolódunk: különböző korszakokat, stílusokat jelenítünk meg. A rajz nagyon sok kaput nyit meg.
– Mit tapasztalsz a gyerekek motivációjával kapcsolatban?
– A motivációnak óriási a jelentősége. Van egy magatartászavaros tanítványom, aki soha nem szeretett rajzolni. Aztán egyszer csak egy saját ötlettel érkezett: egy számítógépes játék karakterét akarta megalkotni kartonból. Megengedtem neki, még akkor is, ha tudtam, hogy az osztálytársak majd kérdezgetik, ő miért csinálhat mást. Azóta lelkesen jár be a rajzórára. Egy füzetbe gondosan lejegyezte, hogyan kell színeket keverni, utánanézett a neten a bőrszín arányainak stb. Ha teret adok az egyéni ötleteknek, az hihetetlenül motiváló tud lenni.
– Hogyan látod a sajátos nevelési igényű vagy beilleszkedési nehézségekkel küzdő gyerekek helyzetét rajzórán?
– Az olvasó számára talán meglepő, de sok SNI-s vagy beilleszkedési zavarral küzdő gyereknek éppen a rajz az a terület, ahol ki tud bontakozni. Van olyan tanítványom, akit az IQ-tesztje alapján szinte értelmi sérültnek minősítettek, mégis ő rajzol a legszebben az osztályban, rendszeresen küldöm a rajzait rajzversenyre, mivel a kreativitása kiemelkedő. Ezek a gyerekek más tantárgyakban sokszor segítségre szorulnak, nálam viszont nem. A rajz lehetőséget ad arra, hogy akkor is kifejezzék magukat, ha például szavakkal nehezebben kommunikálnak.
– Úgy tudom, hogy az ún. boldogságórák tematikáját is tanítod. Mondanál erről néhány szót?
– A gyerekek mentális egészségét támogató programot pszichológusok állították össze, tíz témakörrel a tanév tíz hónapjára: hála, optimizmus, kapcsolatok ápolása, jócselekedetek, célok kitűzése, megküzdési stratégiák, apró örömök, megbocsátás, egészséges életmód, fenntartható boldogság. A rajz, a zene és a mozgás itt is fontos szerepet kap, mert ezek természetes módon segítik az érzelmek feldolgozását. Mindezzel az osztályfőnöki órák keretében tudunk foglalkozni. Ha ugyanis egy gyerek nincs jól lelkileg – stresszes, fél, frusztrált vagy otthoni gondjai vannak – akkor hiába jók a képességei, nem fog tudni kibontakozni. Nem fog tudni figyelni matekon vagy magyaron, és a dolgozatoknál is könnyen leblokkol. Ha viszont jól van, sokkal jobban teljesít. Ezért is tartjuk fontosnak a boldogságórákat.
a lovarda számára, ahová a tanulók szakmai orientációs napra látogattak el
– Jól sejtem, hogy a boldogságórákon is tudod hasznosítani a képzőművészet eszközeit?
– Persze. Például a gyerekek megformázzák gyurmából, milyen állatok lennének, amikor dühösek. Vagy rajzolnak egy fát és a levelekbe beleírják, miért hálásak. Sokszor készítünk „szuperhős-önarcképet”, ahol a saját erősségeiket jelenítik meg. A kollégáim is gyakran kérnek tőlem ötleteket, mert nekik ez nehezebben megy. Nekem viszont természetes, hogy a kreativitást beépítem az órákba.
– Mit javasolsz: hogyan lehet bevonni azokat a gyerekeket, akik nem szeretnek rajzolni vagy nehezen ülnek le alkotni?
– Az elmúlt 15 évben sajnos nagy hanyatlást látok a kreativitás terén. A képzelőerő sok gyereknél szinte a nullával egyenlő. Ennek egyik oka, hogy a szülők alig-alig olvasnak nekik mesét (erre rendszeresen rákérdezek: átlagosan 20-ból egy gyermeknek mesélnek rendszeresen a szülei). Mesehallgatás során képzeletben képeket alkot a gyermek. Ha ez kimarad, a fantázia nem fejlődik. Régen, ha a gyerekeknek egy rajzórán azt mondtam, hogy egy adott kerettörténeten belül azt rajzolhatnak, amit akarnak, kitörő öröm fogadta a feladatot. Ma sok gyerek lefagy és 20 percig ül az üres lap fölött. A túlzott és kontrollálatlan képernyőhasználat is nagyon rontja a belső képi világ működését.
– Vagyis a szülőknek azt tanácsolod, hogy a gyerekeiknek rendszeresen olvassanak mesét?
– Mindenképpen. Ovis és alsós korban ez elengedhetetlen. A gyerekek később már önállóan is olvasnak. A képernyőidőt pedig szabályozni kellene. Sok gyerek szinte függő, ami minden tantárgyra kihat, nem csak a rajzra. A finommotorika fejlesztése is nagyon fontos, amit azonban nem kizárólag rajzolással lehet segíteni. A gyurmázás, a homokozás, a lenyomatkészítés pl. apró játékokról mind ugyanúgy fejleszt. Van számtalan játékos feladat is, például amikor az egyik gyerek a másik hátára rajzol az ujjával, akinek le kell követni a vonalat egy papíron. Vagy a dobókockás rajzolás, ahol a dobás határozza meg, milyen figura készül, vagy amikor napsütésben a tárgyak árnyékát rajzolják le, és még sorolhatnám. Ezeket a gyerekek nagyon szeretik, és közben fejlődnek is.
Mindemellett nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak tanítsak, hanem meg is hallgassam a gyerekeket. Mi rengeteget beszélgetünk az óráimon. Sok gyereknek otthon nincs igazán lehetősége arra, hogy valakinek elmondja, mi történt vele, hogyan érzi magát. A szülők dolgoznak, fáradtak, vagy a gyerekek otthon rögtön a gép elé ülnek. Én azt látom, hogy már az is óriási segítség, ha érzik, hogy valaki kíváncsi rájuk, értékesnek tartja őket. Ide kapcsolódik egy újabb projektünk, ami tulajdonképpen a boldogságórák folytatása.
– Mesélj erről a kezdeményezésről!
– Idén kezdtük el az úgynevezett önbizalomprogramot. Ez is nagyon jól kapcsolható a képzőművészethez (jól használható munkafüzeteink, feladataink vannak egész évre). Év elején rajzoltunk egy „önbizalomhegyet”, és minden gyerek bejelöli rajta, hogy jelenleg hol érzi magát. A cél az, hogy év végére lássák, mennyit fejlődtek. Azt tapasztalom, hogy nagyon sok gyereknek alacsony az önbizalma. Ugyanakkor, ha valaki nem hisz magában, akkor nem mer új dolgokba belevágni, és ez később az élet minden területére kihat, akár egy munkahely megpályázásánál, akár egy ismerkedésnél.
– Hogyan építed tanulóid önbizalmát a rajzórákon?
– Már azzal is, ahogyan értékelem a munkáikat, igyekszem építeni az önértékelésüket. Soha nem mondom, hogy „rossz” egy rajz. A technikát természetesen lehet fejleszteni, de a gyerek saját világát, amit megjelenít és megoszt, nem szeretném negatívan minősíteni. Inkább azt emelem ki, ami jó: a szép színeket, az ötletet, a gondolatot. Már az is önbizalmat ad, ha látja, hogy értékelem a megoldását. Én azt is megengedem a gyerekeknek, hogy esetenként eltérjenek a feladatoktól, ha van egy saját ötletük. Ez is azt üzeni, hogy számít, amit gondolnak, amit szeretnének, nem akarom letörni a kreativitásukat. Amikor tanuljuk a művészettörténeti irányzatokat, mindig elmondom, hogy a realizmus idején azért törekedtek a valósághű ábrázolásra, mert nem volt még fényképezőgép. Ha egy király portrét rendelt, nyilván nem akarta, hogy Picasso-stílusban legyen ábrázolva. De amikor megjelent a fényképezés, a művészek felszabadultak. A valóságot ma már visszaadja a fénykép, ők pedig kifejezhetik a saját világukat. Innen nézve teljesen rendben van, ha egy óvodás rajzán a napocska nem sárga, hanem zöld.
Gyerekek mondták
Ha kíváncsiak vagyunk rá, mit ad a rajzóra, elég megkérdezni magukat a diákokat. Az alábbiakban 3–8. osztályos gyerekek mesélnek arról, hogyan érzik magukat alkotás közben.
„Azért szeretek rajzolni, mert megnyugtat és megnyitja a képzeletemet, boldognak érzem magam rajzolás közben.” (Hunor, 5. osztály)
„Én azért szeretem a rajzórát, mert sokat alkotunk, és közben olyan érzésem van, mintha nem a testemben léteznék; olyan, mint egy relaxáció.” (Boglárka, 3. osztály)
„Festés közben a színek városában érzem magam.” (Zsófi, 3. osztály)
„Azért szeretem a rajzórákat, mert kikapcsolnak engem, és a rajzolás mellett jókat nevetünk, sokat beszélgetünk. Minden óra öröm.” (Lili, 6. osztály)
„Ha ideges vagyok, és éppen rajzóra következik, akkor ellazulok egy kicsit. Kinga néni szavai sokat segítenek és buzdítanak, hogy még jobban rajzoljak.” (Viktor, 8. osztály)
„Azért szeretek rajzolni, mert jól érzem magam; a rajzolás kikapcsol, miközben használhatom a saját kreativitásomat. Egyik jó emlékem, amikor a természet kincseiből készítettünk mandalát.” (Fanni, 5. osztály)
„A rajz csodálatos dolog, kikapcsol és megnyugtat.” (Ádám, 7. osztály)
– Korábban beszéltünk a flow-élményről. Neked gyermekként mi adott ilyen élményt?
– Egyértelműen a rajz. A sportot például soha nem szerettem, futóversenyen mindig utolsó voltam, szúrt az oldalam, rossz érzés maradt bennem. A barátnőim viszont éppen a futásban töltődtek fel. Én a képzőművészetben találtam meg azt a közeget, ahol jól éreztem magam, ahol kikapcsolódtam. Minden gyereknél azt kellene figyelni szülőnek és tanárnak egyaránt, hogy miben érzi jól magát, hol van sikerélménye? Nem kell mindenkinek mindenből ötösnek lennie. Valaki a nyelvekben jó, valaki a sportban, valaki a rajzban. A lényeg, hogy megtalálja azt a területet, ahol kibontakozhat.
– Vannak olyan különösen szép élményeid az eltelt tanévekből, amelyekre szívesen emlékszel vissza?
– Igen, több is. Még Zentán történt, ahol korábban tanítottam, hogy egy környezetvédelmi rajzpályázaton a rajzszakkörös tanítványaimmal megnyertünk egy horvátországi nyaralást. Egy teljes busznyi gyereket vittünk táborozni. Életre szóló élmény volt mindannyiunknak. Persze a kisebb helyi vagy megyei rajzversenyek is nagy örömöt jelentenek, minden évben részt veszünk rajtuk, de ez a horvátországi út különösen emlékezetes maradt.
– Ha egyetlen gondolatot vihetnének haza a szülők ebből a beszélgetésből, mi lenne az, amit kiemelnél?
– Talán az, hogy a gyerekeknek mekkora szükségük van arra, hogy valaki meghallgassa őket, és hogy legyen egy terület, ahol sikerélményt élhetnek meg. Nem kell mindenből tökéletesnek lenniük, elég, ha megtalálják azt, amiben önmaguk lehetnek. A képzőművészet, a sport vagy a zene ehhez kiváló kiindulási terepet biztosít.