Nemcsak nemzetünk sorsfordító történelmi eseményei, hanem életünk kisebb-nagyobb fordulópontjai is mind formálják identitásunkat. A legfontosabb események megmaradnak emlékezetünkben és újra meg újra elmesélve történetté alakulnak. Ahogyan a nemzet szintjén domináns történetekké váltak a magyarság számára fontos események, ugyanúgy személyes életünknek is megvannak a maguk domináns történetei. Jellegzetes magyar kommunikációs stílusunk, nyelvi hagyományaink ismeretében nem kérdés, hogy miért lenne hasznos, ha úgy tudnánk megfogalmazni történeteinket, hogy azok minél több lehetőséget tegyenek elérhetővé számunkra, hiszen ezáltal akár az életünket is újrakomponálhatnánk.
Hogyan szövődnek a történeteink, s van-e jelentősége annak, hogy magyar nyelven szőjük életünk eseményeit koherens elbeszéléssé? Mielőtt megválaszoljuk a kérdést, érdemes pár szót ejtenünk a köztudatban is élő „hungarikumról”, a magyarok pesszimizmusáról, amelyről Balázs Géza nyelvész egy egész könyvet írt. Ő maga egyebek mellett az alábbi kommunikációs jelenségeket tekinti hungaropesszimizmusnak:
- a kora középkorig visszavezethető bűntudathullám;
- a nemzethalál sokféle módon megfogalmazott gondolata,
- a balsorsot hangsúlyozó Himnusz;
- kötelező irodalmi olvasmányaink, mint például A kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig, A Pál utcai fiúk, Bánk bán, Az ember tragédiája (ez utóbbi már nem is csupán a hungaropesszimizmus példája, hanem az antropológiai pesszimizmusé is);
- a káros magyar szokások (a Pató Pál féle halogatás, a passzivitás, a szalmalángeffektus, a kitartás hiánya),
- a káromkodás,
- s nem utolsó sorban a panaszkodó kommunikáció, melynek hangsúlyos példája, hogy a „Hogy vagy?” kérdésre adott válaszaink túl sokszor a rossz sorsunkat hangsúlyozzák.
Ez utóbbira Buda Béla is felfigyelt s megállapítja, hogy mintha nekünk, magyaroknak tilos lenne pozitív eseményekről beszélnünk. Ehelyett „mindig panaszkodni kell, nehogy a sors megirigyelje tőlünk, amink van, vagy aminek örülhetnénk. Jellegzetes kommunikációs algoritmusunk annak megbeszélése, hogy kinek megy rosszabbul, ki keres a legkevesebbet, kinek nagyobbak az anyagi terhei, kinek bizonytalanabb a jövője”.
Ehhez tegyük még hozzá, hogy nyelvünk azon kevés nyelv közé tartozik, amelyben lehetséges duplán tagadni; ehhez kapcsolódik, hogy a tagadást Kézdi Balázs pszichológus a 90-es években együtt kutatta az öngyilkossággal mint az önpusztítás negatív kódjával… Ennyi minden együtt – nem semmi!
Ami rajtunk múlik: a jelentésadás
Van tehát jelentősége annak, hogy magyar nyelven szőjük összefüggő narratívákká történeteinket, azaz magát az életet. Mindeközben fontos, hogy engedünk-e nyelvi hagyományaink és kulturális-kommunikációs közegünk negatív irányba ható vonzásának, amely kihathat arra, hogy miként fogalmazzuk meg a történeteinket. Ez már csak azért is fontos, mert e történetek némelyike hatással van jövőbeli életünkre is, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon látjuk el jelentéssel.
Nézzük meg az alábbi helyzetet: a főnök a beosztottját megbízza egy feladattal. Erről a beosztott többféle történetet is konstruálhat. Az egyik történet szerint: „Biztosan senki más nem vállalta, ezért a főnök az én nyakamba varrta, amúgy is tudja, hogy nehezen mondok nemet.” Ebben a történetben a beosztott úgy látja magát, mint aki nem tud kiállni magáért, s tulajdonképpen meg is érdemli, hogy a nyakába sózzák a pluszmunkát. Miközben ezt a narratívát kialakítja magáról, figyelmen kívül hagyja életének azon eseményeit, amelyek megkérdőjeleznék a történet ilyen értelmezését.
A másik történet szerint: „A főnököm nekem adta a munkát. Biztosan azért, mert megbízik bennem.” Ebben a történetben a beosztott önbizalma izmosodik, hiszen a főnök láthatóan bízik benne. Ezzel a jelentésadással a történetben megfogalmazott önbizalom tovább erősödhet, idővel pedig összekapcsolódhat más helyzetekkel (pl. „Ha a munkahelyemen helyt tudok állni, akkor a párkapcsolati problémámat is meg tudom, meg tudjuk oldani.”), s a történet kezdi átformálni mind az illető szemléletét, mind a viselkedését, sőt, az önmagáról kialakított képét is. Tehát amikor életünk eseményeit nyelvi formába öntjük, az így születő történetek és a hozzájuk társított jelentések visszahatnak ránk, formálják látásmódunkat, tapasztalatainkat, magát az életünket is.
A történetek zsákutcái
Nemcsak a történelemnek, hanem a történeteknek is vannak zsákutcáik: ilyenkor az életünkről negatív narratívákat alkotunk, alkalmatlanságunkat, de legalábbis vesztes érzéseinket fejezzük ki.
Vegyünk most egy másik példát: két testvér egy-egy domináns történetének egymástól nagyon is eltérő példáját, akikről nekünk magyaroknak eszünkbe juthat Karinthy Frigyes Tanár úr kérem c. kötetének jó és rossz tanulója is. Milyen is az ő saját magukról alkotott domináns történetük? De mindenekelőtt mi is az a domináns történet? Életünkről sok-sok történeten keresztül alkotunk jelentést. A domináns történetek azok, amelyeknek segítségével meghatározzuk magunkat, identitásunkat, lehetőségeinket, s amelyek éppen ezért erősen hatnak arra, hogy miként alakítjuk életünket.
De térjünk vissza a testvérekhez: az egyikük rendre észreveszi, amikor sikeres az iskolában, kezdve az első osztálytól egészen a főiskoláig. S mivel meg van győződve arról, hogy ő jó tanuló, ezért kitűnően helyt is áll, és nem tulajdonít túlzott jelentőséget azoknak a mozzanatoknak, amelyek megkérdőjeleznék ezt a narratívát. Nem így a testvére, aki viszont éppen azokat a mozzanatokat hagyja figyelmen kívül, amelyek az ő ügyességéről, jó képességeiről tanúskodnának, s mivel a sikertelenségeire fókuszál, ez visszahat arra, hogyan alakítja életét, mit mer vállalni.
Az ilyen történeteket, mint a rossz tanuló története, szegényes leírásoknak nevezzük, mert gúzsba kötő állításokat tartalmaznak, amelyek általában valamilyen tekintélyszemélytől (tanártól, szülőtől) származnak. A szegényes leírás szegényes következtetésekben folytatódik, például címkézzük a másikat: aki ügyetlen, reménytelen eset vagy éppen lusta. A helyzetet tovább rontja, hogy a felcímkézett egyének gyakran el is hiszik a külső minősítéseket, melynek hatására elerőtlenednek, és nem fognak tenni a változásért.
Ellenben ha a domináns történeteinkben megtanulunk változatos történeteket formálni önmagunkról, képességeinkről, alkalmasságunkról, cselekvéseinkről, kapcsolatainkról, teljesítményünkről, sőt, még kudarcainkról is, akkor képessé válunk rá, hogy kinyissuk magunk számára a jövő számtalan lehetőségének ajtaját, és történeteink segítségével aktívan újraformálhatjuk vagy akár meg is változtathatjuk az életüket.
Fotók: Getty Images
Felhasznált irodalom: Balázs Géza: Miként vallanak a Dante-fordítások a hungaropesszimizmusról? A magyarok pesszimizmusa [online, 2024. 02. 19.] https://epa.oszk.hu/02900/02924/00085/pdf/EPA02924_valosag_2020_02_013-022.pdf; Balázs Géza: Hungaropesszimizmus, hungarooptimizmus. Kommunikációs, nyelvi föltevések a magyarok lelkületéről, Savaria University Press, Szombathely, 2006.; Buda Béla: Sémák, algoritmusok és sajátos szabályozó gesztusok a magyar személyközi kommunikációban. 5–15., in Lipták Ildikó (szerk.): Ahogyan I. Előadások a magyarországi személyközi kommunikációról, Marczibányi Téri Művelődési Központ, Budapest, 1996, 10.; Kézdi Balázs: A negatív kód. Kultúra és öngyilkosság, Pannónia Könyvek, Pécs, 1995.
Megjelent a NOE Levelek 2023/365-366. számának 30–31. oldalán
Egy domináns történet: „Én jó diák vagyok”
„Tegyük fel, hogy a tisztelt olvasó úgy érzi, hogy ő jó diák. Visszatekint iskolai eredményeire, emlékszik az óvónő dicséretére, amikor rendet csinált a játékpolcon […]. Fel tudja idézni, hogy a középiskolai angoltanárja vette a fáradságot, és odament a szüleihez, hogy megdicsérje a szorgalmáért, az időben elkészített szép dolgozataiért. Felidézi, hogyan újságolták boldogan a szülei az iskolai jegyeit, és az anyja még egy kitüntető matricát is rátett az autójukra, ami mindenkivel tudatta, hogy a fia kitüntetéssel végzett a helyi középiskolában.
Más szóval, a tisztelt olvasó eseményeket választott ki és rakott össze a múltból, némelyiket talán kicsit el is túlozva, amelyek domináns történetté formálódtak róla – és ez a történet fölébe emelkedik iskolai pályafutása más történeteinek. Ez a tartalom gazdagodik, hízik, ahogyan Ön újabb példákat tesz hozzá: egyszer megnyerte a helyesírási versenyt is, meg gólt dobott egy emlékezetes meccsen, meg a jó eredményei folytán egy csomó főiskolára is mehetett volna.
Későbbi barátoknak mesélve és kihangsúlyozva ezeket az iskolai sikereket, valahogy mindig elmulasztja megemlíteni, hogy a kémia nem ment igazán, és még mindig nehézséget okot nem túllépni a banki hitelkeretet. Ezek a dolgok a domináns történet, a valamikori iskolai sikerek fényében jelentéktelenek. Amikor jön egy új kihívás a munkában vagy a magánéletben, természetesen meg van győződve arról, hogy sikerrel teljesíti, hiszen végül is Ön egy jó diák volt, egy mindenben kompetens ember. Ha bárki kételkedik ebben, azt mondja nekik: »Kérdezzétek meg anyámat!«
Két évvel fiatalabb testvére viszont egy egészen más történetet él meg. Ő úgy emlékszik, a korai iskolai évei tele voltak kudarccal, kellemetlenséggel. Az ő eszébe az jut, hogy a tanárai, Önre emlékezve, az összehasonlításukkor mennyire csalódottnak látszódtak. Ha öccse magára gondol, a lassúságára és a rendetlenségére emlékszik: ritkán tapasztalt iskolai sikert. A második osztályban azután kiderült, hogy diszlexiás, és az olvasással azóta is baja van. Amikor felidézi magát kisgyerekként, az jön be, hogy mennyit küszködött a lego-figurák összerakásával – a büszkeség helyett, mivel úgy rakta össze, hogy nem tudta elolvasni a hozzá tartozó instrukciókat. Ugyanazt teszi a hobbiját illetően is; mindenki szerint egész ügyesen barkácsol, ő viszont elégedetlen az eredménnyel.
Amikor leérettségizett, utált munkáért kuncsorogni és különösen kitölteni a felvételi űrlapokat. Egyáltalán nem bízott magában. Végül több hónap múltán elhelyezkedett egy sportklubnál, ahol a fő munkája a törülközők és miegymás kiosztása volt a klubtagoknak. Amikor a főnök szóba hozta, hogy ennél többre is képes lenne, és előléptetést ajánlott fel (munkát a felvételi irodán, ahol az érdeklődőket kellett volna rábeszélnie a klubba való belépésre), az Ön testvére feszültté vált és nem érezve elég önbizalmat, hogy a vonakodását elmagyarázza, inkább kilépett. Az ő domináns története az alkalmatlanság.”
Herbert Goldenberg – Irene Goldenberg: Áttekintés a családról, 3., Animula, Budapest, 2008, 75–76.