„Anyu, ugye ti elsők vagytok apával?” – kérdezte tőlem váratlanul nyolcéves kislányom egy májusi napon. Értetlenül néztem rá, de aztán eszembe jutott, mire is gondolhat. Pár nappal korábban hallotta, hogy a testvére osztályában az egyik kisfiú szülei elváltak. Akkor magyaráztam el neki, mi az a válás, és hogy ma Magyarországon sajnos majdnem minden második pár házassága válással végződik. Két napig emésztette a hallottakat, utána feltette a számára legfontosabb kérdés: „Ugye ti nem »minden második« pár vagytok, ugye ti nem fogtok elválni…?”
Egyetlen pár sem úgy indul neki a közös életnek, hogy előre betervezi a válás időpontját. Hasonló indulás után miért olyan különböző mégis a kimenet? Hogy van az, hogy egyik pár krízisbe kerül, aztán „minden második pár lesz”, a másik pár meg nem?
A fenti kérdés azonban pontosításra szorul: valójában minden pár kríziseken megy át, miközben átlép az egyik családi életciklusból a másikba a nyolc közül, csak éppen nem biztos, hogy tud róla. Ezeket a kríziseket szakszóval normatív kríziseknek nevezzük, mert természetes velejárói annak a folyamatnak, amely során például a serdülőkorú gyermeket nevelő család eljut a gyermekét kibocsátó család helyzetébe, s eközben számos feladatot teljesít: tudomásul veszi az új szükségletek megjelenését (pl. a fiatal nagyobb távolságigényét a szülőktől), ezekhez új viselkedésformákat keres, a változást a családi rendszer egészére kiterjeszti, nem utolsó sorban feldolgozza a veszteségeket, mert minden fejlődési lépés veszteséggel is jár (pl. a felnőtt gyermek elköltözésével kiürül a ház), s lemond a „meghaladott” jóról (pl. a szülők már nem láthatják gyermeküket, amikor csak akarják).
Miközben haladunk az életciklusokon át, akcidentális krízisek, azaz nem várt, megterhelő életesemények is változtatásra, alkalmazkodásra késztetik a családot: egy beteg gyermek születése, egy családtag halála, munkahely elvesztése, történelmi vagy természeti katasztrófák – ide, az akcidentális krízisek közé sorolható a koronavírus-járvány is.
Mi segíthet abban, hogy a maguk természetességével bekövetkező vagy a váratlanul rászakadó viharokon is úrrá legyen egy pár, egy család? Sok-sok minden: elsősorban a reziliencia, azaz a rugalmasság, továbbá adaptív megküzdési stratégiák, jó családi minták, megfelelő pénzkezelés, szociális háló stb.
Közeledve a Házasság hetéhez, az elköteleződés ünnepéhez, a párkapcsolati kommunikáció két olyan elemét emeljük ki – mitudat és érzelmi támogatás –, amelyek segítenek, hogy ne csak a napsütésben, hanem szakadó esőben is képesek legyünk egymás elfogadó közelségében megmaradni.
Napsütésben és zivatarban is egy esernyő alatt
A párkapcsolat elején sok pár átéli azt a különleges, nagy fokú egymásra hangoltságot, amelyet együtt építenek fel, s amelyben egy időre háttérbe szorul az én és a te, s előtérbe kerül a mi, ezzel párhuzamosan otthonra lel a szerelem. Az elköteleződést követően megérkezve a csecsemőt nevelő, majd kisgyermekes életciklushoz, különösen sokat profitálnak azok a párok, akik továbbra is meg tudják őrizni ezt a mitudatot párként és szülőként is.
Csakúgy, mint Nóra és Tamás, az a kisgyermekes fiatal házaspár, akik a feleség indítványára kerestek párterápiás segítséget, hogy megküzdjenek új szerepeikkel, bár problémájukat közel sem „növesztgették” oly régóta és oly nagyra, mint a terápiás segítséget kérő párok általában. Tamás többször is elmondta: számára mennyire fontos, hogy Nóra jól érezze magát mellette s a kapcsolatukban. A mitudat markánsan megjelent mindkettejük kommunikációjában, tisztában voltak a másik értékeivel, ezeket gyakran meg is fogalmazták. Emellett jól láthatóan sikerült egyensúlyban tartaniuk saját egyéni céljaikat, vágyaikat a közös célokkal.
A kapcsolatuk értékelése másként is megmutatkozott: miközben beszéltek, Nóra és Tamás gyakran fordult egymáshoz, figyeltek egymás kommunikációjára, s nyíltan reagáltak is rá. Nemcsak verbálisan, hanem viselkedésükben is összhang mutatkozott, akkor is, ha az online térben találkoztunk. De nemcsak ők, még a lakásuk is ezt a belső rendezettséget tükrözte vissza, hogy ez a pár olyan, mint két összeszokott teniszjátékos, akik nem egykönnyen hagyják magukat megverni párosban.
Tudtad? John M. Gottman pszichológus újházasok kommunikációját megfigyelő utánkövetéses vizsgálataiból tudjuk, hogy azok a párok, akik a kutatás kezdetén átlagosan 86 százalékban a párjuk felé fordultak, amikor a társuk erre vonatkozóan felhívást intézett hozzájuk, hat évvel később is együtt voltak. Ellenben azok a párok, akik később elváltak, mindössze a kérések 33 százalékban fordultak párjuk felé a vizsgálat kezdetén. A kutató szerint ezek az első látásra bagatell apróságok nagyban befolyásolják a párkapcsolat jövőjét. (John M. Gottman – Nan Silver: A jól működő házasság 7 alapelve, Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2016.)
A figyelmünk odaajándékozásával ugyanis azt kommunikáljuk a párunknak nap mint nap, hogy te fontos vagy nekem, a kapcsolatunk fontos nekem, ez pedig olyan láthatatlan tőkét, tartalékot hoz létre a pár tagjai között, amelyhez hozzá lehet nyúlni, amikor nehéz időszakok jönnek.
Földcsuszamlás a mélyben
Teodóra és János nehezebb utat járt be. 2020 tavaszára érzelmi tartalékaikat már réges-rég felélték, párként is megszűnt köztük a kapcsolat: hosszú évek óta külön szobában aludtak, miközben mindketten sóvárogtak a másik közelsége után. Nehezítette a helyzetet, hogy szülőként sem volt összhang közöttük, nem egyszer ellentétes elvárásokat fogalmaztak meg gyermekükkel szemben. Kiváló kvalitású pár voltak, mégis időbe telt, mire kiderült, mikor is keletkezett az első repedés, az a kötődési sérülés, amely közéjük állt, s egyikükben felülírta a mi iránti vágyat.
Ez a földcsuszamlás tehát az érzelmek szintjén következett be egy olyan, változékony időjárással jellemezhető életesemény során, amely a nőkben gyakran ébreszt elbizonytalanodást, félelmet, amikor különösen fontos, hogy egy férj elérhető és válaszkész legyen: ez pedig a várandósság, a szülés, az anyává válás időszaka. Teodóra tele volt aggodalommal, s egyre inkább kérte-követelte férje támogatását, aki viszont mind jobban igyekezett kitérni Teodóra elől; egyébként sem értette, mit vár tőle a párja. Felesége egy idő után feladta, visszavonult magányába, János pedig egyedül maradt tehetetlenségével, és ezeket a mélyebb érzéseket sosem tudták egymással megosztani, feloldani. Ekkor érte el őket a koronavírus első hulláma során a bezártság, amit tetézett a krónikus beteg szüleikért való aggodalmuk és felerősödő kapcsolati nehézségeik.
Tudtad? A 2021-es Házasság hete könyve Mihalec Gábor pár- és családterapeuta Viharálló szerelem című kötete, amelyben a szerző azt kutatta több mint 1200 magyar pár részvételével, hogy mi különbözteti meg azokat, akik sikeresen megküzdöttek a koronavírus-járvány első hulláma alatt a kijárási korlátozások okozta bezártsággal, azoktól, akiknek ez nem sikerült. A vitális párok, akik képesek voltak egymással hatékonyan megosztani gondolataikat és érzéseiket, könnyebben túlélték a nehéz hónapokat, akár még gazdagodott is kapcsolatuk. A kutatás a kapcsolati reziliencia további meghatározó elemeként veszi számba (a kommunikáción és érzelmi támogatáson felül) az intimitást, a pénzhez való viszonyt, a konfliktuskezelést, a közösen megélt hitet, a rendezett életteret és a személyes ápoltságot. (Mihalec Gábor: Viharálló szerelem, Harmat Kiadó, Budapest, 2021.)
Az elkötelezett mitudat, az érzelmek szintjén is megélt és megosztott közös élmény tehát összeköt és megerősít párként a jelenlegi járványhelyzetben is. Ha pedig nem ez történik meg, hanem kibomlik egy párkapcsolati krízis, akkor tekintsük azt lehetőségnek: éppen most léphet a kapcsolatunk egyet előre – akár ugrásszerűen –, egy magasabb fejlődési szintre. Ehhez a nulladik lépés, hogy elhiggyük, amire idézett párkapcsolati szakértőink is biztatnak: van hatalmunk a kapcsolatunk alakulása felett!
Megjelent a NOE Levelek 2023/332-333. számának 38–39. oldalán