Egy régi-új módszer (nem csak) fiúk neveléséhez
2022 áprilisában nagy sikerű teltházas előadást láthattunk Piliscsabán a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium Magis Kórusa előadásában Ignác címmel Loyolai Szent Ignác életéről.
A miskolci gimnáziumban az iskolai színjátszásnak régóta nagy hagyománya van, a diákok évről évre előadnak egy-egy színdarabot. Így került színre az elmúlt években a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Szent Ferenc élete, Don Quijote de la Mancha vagy éppen kortárs alkotások, mint például a Túl a Maszat-hegyen és A padlás – tudtam meg a Beke házaspártól, akiknek két fia, a 11. osztályos Áron és a 9-ikes Ambrus is szerepel a musicalben, melyet 2022. június 28-án a budapesti Erkel Színházban is előadnak. A szülőkkel az iskolai színjátszásról és fiaik neveléséről beszélgettem.

Kata és Márton öt gyermek – Sára, Áron, Ambrus, Borbála és Kristóf – büszke szülei. Amikor első gyermekük megszületett, Kata nővérének már volt két fia, és egy baráti családban is megszületett a harmadik fiú. Ők sokat segítettek a kisgyerekes létben, Mártonék számos nevelési praktikát lestek el tőlük, s Katának különösen sokat jelentett egy tőlük kapott ajándékkönyv, Libby Purves: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? A bizonytalansággal küzdő, elsőgyermekes anyának felszabadító volt, hogy nem szükséges tökéletes szülőknek lenniük ahhoz, hogy kiegyensúlyozott gyermekeket neveljenek.
Márton kamaszként fiatalabb ismerős fiúknál töltött több időt, ott figyelte meg, hogy a fiúk édesapja hogyan bánt velük, egyfajta kedves szigorúsággal, amelyre máig emlékszik. Így tehát baráti és rokoni kapcsolataik révén sokféle családra láttak rá, s tudtak meríteni a sok ötletből, amelyek ezeknél a családoknál beváltak. Például, hogy miként lehet egy unalmas dolgot vonzóvá tenni egy kis „kalandgyártással”, mítoszteremtéssel; továbbá hogy milyen izgalmas a gyerekek számára, amikor a szülőkkel együtt kitalált mesékkel szövik át az életüket akár sok-sok éven át, és még sorolhatnánk.
Márton „falkában” gondolkodik, azaz együtt nevelik a gyerekeket függetlenül a nemüktől, bár a házaspár könnyedén felidéz egy-egy olyan alkalmat, amikor például az apa az elsőszülött fiával ment el kettesben horgászni, vagy amikor egy zimankós, havas napon az Iluska-forrásnál kolbászt sütött Áron fiával. A két fiatalabb fiúhoz inkább a fociedzéseken és meccseken keresztül tudott kapcsolódni. Kristóffal pedig könyvekről, de leginkább térképekről és távoli városokról lehet sokat beszélgetni. Emlékezetes az a munka szempontjából lazább év is, amikor Márton megtehette, hogy szinte mindennap ő vezette gyalog az oviba a gyerekeket, és együtt élték át a nap mint nap ismétlődő séták kiszámítható örömét.
– Sára lányunk nem a hagyományos értelemben lányos, kevesebbet babázott, nem volt oda a rózsaszín ruhácskákért (ahogy mi sem); Bori, a kisebbik viszont sokkal inkább – meséli Kata a lányairól. – Így történt, hogy noha Áront vittük focizni, Sára lett a focista.
A szülők ugyanis nem forszírozták, hogy a kislányok kezébe kizárólag baba kerüljön, a fiúk kezébe pedig csakis kalapács; szabadabban viszonyultak ehhez. De tágabb kontextusban nagyon is fontosnak tartják a családi szerepekre való felkészítést nemcsak saját példájukon keresztül, hanem gyakran verbálisan is megfogalmazva, hogy „ha majd apuka leszel…”, „ha majd anyuka leszel…”. Vagy például amikor Márton elutazik, rendre rábízza a családot a legidősebb fiúra: „Most te leszel itthon a férfi, te vigyázol a többiekre.” De mindezt nem kirekesztően és semmiképp sem nyomasztóan.
A fiúk elevenek, bátrak s általában kockázatvállalóbbak, mint a lányok. A Beke családnak is vannak erről történeteik:
– Áron az első fiú, őt kiskorában még nagyon kevés elektronikus vizuális hatás érte (pl. tévé, internet). Talán ha kétéves volt, amikor egyszer csak fogott egy botot és azzal mint puskával játszott, lőtt. „Ez vajon honnan jön???” – tűnődtünk Marcival.
– Már itt laktunk a kertes családi házunkban – veszi át a szót Márton –, amikor egy alkalommal az udvarban kardoztak a gyerekek, és egyszer csak Ambrus üvöltve, vérző fejjel futott be, mert Áron „lekardozta”.
Mégsem ez az igazi nehézség a fiúk nevelésében, hanem a kockulás elleni szélmalomharc:
– Nincsenek mintáink a saját gyermekkorunkból, hiszen ez egy újkeletű probléma. Miközben majd’ minden vitánk alapja a számítógép- és telefonhasználat. Ráadásul iszonyú energia a szabályok létrehozása és betartatása úgy, hogy közben ne váljunk rendőrré – sóhajt fel Kata.
– Sokat verbalizálunk, sokat kérdezünk, beszélgetünk a filmes élmények kapcsán és a közösségi médiában fel-feltűnő jelenségekkel kapcsolatban is, hogy mégis mi a gond velük – összegzi Marci, aki nem fél szóba hozni ezeket a témákat. – Nem kell meggyőznünk őket; majd később leülepszik bennük. Emlékszem, én is lázadtam az ellen, amit a szüleim mondtak, később azonban átgondoltam a hallottakat.
De térjünk most vissza a fiúk erősségeire: a rendszerező gondolkodásukra, akár gépekről, akár emberekről, akár egy szép bélyeggyűjteményről van szó. Katától tudom, hogy Ambrus néhány évig lelkesen gyűjtötte a bélyegeket, de Áronról is van mit mesélni:
– Áron egy időben elkezdett gépeket tervezni, s rengeteg időt töltött ezzel. Képes volt órákat beszélni róluk, mi szülők meg szorgalmasan bólogattunk, miközben hallgattuk őt. Kőfaragó műhely is létesült a kertben, megmunkált Ytong téglák, kövek borították az udvart, és mekkorát tévedtek a felületes külső szemlélők, akik vélhetően rendetlen udvarként értelmezték a látottakat! Áron, ahányszor csak kirándulni ment a család, felvett egy-egy rönköt, amelyben fantáziát látott, és gyakran haza is cipelte. Egy alkalommal kijelentette, húgának hintát fog fabrikálni a rönkből és ezt meg is tette.
A fenti történetek minden bizonnyal megjelenítik azt az evolúciós tényt, hogy sokszázezer éven át a férfi volt az, aki megvédte s ellátta élelemmel, eszközökkel a családot, ezt fiaink a zsigereikben hordozzák, akárcsak a versengést.
Ha elég terük és idejük van a gyerekeknek a szabad játék kibontakoztatásához, akkor az együttműködést is lelkesen gyakorolják. A Beke-gyerekek egyszer kigondoltak egy egész Western-kalandparkot; az ötletet egy szórólap adta, amely véletlenül került a kezükbe nyaraláskor. A fiúk nekifogtak a tervezésnek, eldöntötték, a testvérek közül ki fog a lovakkal foglalkozni, ki a tehenekkel, ki a célba lövés oktatásával, ki pedig a konyhai teendőkkel. Ez a játék hónapokig lefoglalta őket: terveztek, rajzoltak, egyeztettek, dolgoztak rajta. Egy másik alkalommal filmterveket készítettek, forgatókönyvet írtak, kiosztották és betanulták a szerepeket, s kezdetleges eszközeikkel le is forgatták a királynő nyakékéről szóló kalandfilmet. Ez is olyan szárnypróbálgatás volt, amelynek során a gyerekek a maga elementáris mivoltában élhették át a filmkészítés örömét mindenféle feszültség vagy teljesítménykényszer nélkül.
Az életben való beválás jelentős mértékben az érzelmi intelligencián (EQ – az emocionális intelligencia hányadosa) múlik. […] Az érzelmi intelligencia természetesen a családban – vagy esetleg még szűkebben: az anya-gyerek kapcsolatban – gyökeredzik, később a szabad játéktevékenységben, a mesehallgatásban, az együtt éneklésben, a mindennapi, biztonságot adó együttlét légkörében bontakozik tovább, és végül iskoláskorban a művészetekben volna fejleszthető. Drámajátékban, iskolai színjátszásban, ének- és zenekarokban, festésben és szobrászatban, tanórai művészeti foglalkozásokban. […] Gondoljuk meg: vajon a reformáció és az ellenreformáció nagy (és szigorú) iskolái miért áldoztak annyi időt iskoladrámák írására, díszletezésére, kosztümözésére, rendezésére, eljátszására, az iskolai zenekar és kórus működtetésére és az ábrázoló művészetek gyakorlására (még a görög stúdiumokon belül is!)? Mert ösztönösen tudták, hogy mire lesz majd szüksége élete során a tőlük kikerülő diáknak, mit tud majd igazán hasznosítani.
Vekerdy Tamás: Nyári gondolatok – gyerekeinkről és iskoláinkról 2. (In Vekerdy Tamás: A pszichológus válaszol, Sanoma Budapest, Bp., 2003, 69–70.)
Kata, aki hegedül, hangsúlyozza, hogy az együttzenélés élménye is erős családi hozadék (minden gyermekük játszik hangszeren), így alakult, hogy együtt tekintették meg a „jezsusok” korábbi zenés előadásait is. Áron és Ambrus talán éppen itt kapott kedvet ahhoz, hogy ebbe a gimnáziumba iratkozzon be.
A miskolci társulatnak tulajdonképpen az iskolai kórus a magja, amely a színielőadásokra kiegészül a többi diákkal; idén a vadonatúj musicalben 99 lány és fiú szerepel, akik szinte a semmiből, eszköztelenül hoztak létre egy élményt, amely számukra is fantasztikus és a közönségnek is nagyon tetszik.
A felkészülés időszakában az egész társaság olajozott gépezetként dolgozott a darabon az iskola tornatermében reggeltől estig, aztán éjjel együtt, egy kupacban aludtak… – jegyzi meg Kata, aki számára sokat jelent, hogy kisebb gyermekeit, Borit, Kristófot is megmozgatta az előadás. – Az alkotói folyamat sem a szokványos úton haladt: a diákok műhelyeket hoztak létre, ezeket maguk vezették, és a szövegen túl az ő kreativitásukra volt bízva szinte minden a koreográfiában, a jelenetek kidolgozásában. A gyerekek éppen ezért teljes mértékben önazonosak a szerepükben. Az is nagyszerű, hogy mindeközben a vezető-beosztott kapcsolatát is szimulálták, megtanultak együttműködni vagy éppen kompromisszumot kötni – zárja gondolatait Kata.
A 16–17. században játszódó musical a szerepek tekintetében igazi kincsesbánya a fiúk számára, általuk kapcsolatba kerülhetnek azokkal a férfi archetípusokkal (a királynak, a harcosnak, a szerelmes férfinak és a mágusnak a mitológiában és irodalmi alkotásokban is vissza-visszatérő képeivel), amelyek minden férfit megszólítanak. Erre a megszólításra ezek a fiúk katonák, királyok, jezsuiták alakját megformálva megadták válaszukat.
Fotók: Szabó János
Irodalom: Richard Rohr: A férfi útja I–II. Ursus Libris, Bp., 2016–2017; Simon Baron-Cohen: Elemi különbség, Osiris, Bp., 2006.
Megjelent a NOE Levelek 2023/346-347. számának 30–32. oldalán