Nemcsak az ajándékaink, az ünnepi viselkedésrepertoárunk, a „családi könyvelőnk” mesélhetne rólunk sokat; karácsonyfáink is megmutatnak valami fontosat, ami talán nem is tudatosul bennünk. Négy karácsonyfa rövidke bemutatkozása következik most, de a legfontosabb mesét minden bizonnyal az a karácsonyfa mondja majd a kedves Olvasónak, amely saját otthonát fogja díszíteni.
„Lucfenyő vagyok, illatos, szép – és még fizetni sem kellett értem olyan sokat. Alig két méter a magasságom, mert így még éppen elférek a gyerekszoba melletti teraszon, ahonnan jól látják fényeimet a gyerekek, és én sem hullatom tűleveleimet. Sőt, kifelé, az utca, a világ felé is megmutathatom, hogy öröm az élet, főleg karácsonykor s főleg gyermekekkel. Derűs, piros üveggömbök díszítenek meg színes LED-lámpácskák, és telis-tele vagyok a gyerekek kis alkotásaival, amiket ők készítettek karácsonyra tavaly, tavalyelőtt, azelőtt… Égetett agyagszív az ovis időkből, hófehér angyal apró gyöngyökből fűzve az iskolából, zöldre festett fenyőtoboz, aranyozott dióbölcső, apró papírmikulás, mind-mind gondosan megőrizve az elmúlt tizenöt évből. Tarkaságommal hasonlítok a családra: ők is sokan vannak, sokfélék, de ez a sokféleség összeolvad bennem: hívogató örömtűz hírnöke lehetek.”
„Hatalmas ezüstfenyő vagyok, majd’ egy méterrel magasabb, mint az előtér belmagassága, ahol betöltöm a márvány teret. Alig-alig lehet csak mellettem elférni, amikor gazdagon díszített ezüstágaimat kitárom. Gyönyörűséges díszeket aggattak rám. Talán azért is választott ez a család ilyen nagy fenyőt, hogy ágai elbírják a herendi porcelánból készült gömböket, a kikeményített, horgolt csipkecsillagokat s a gyertyatartókat, bennük igazi méhviaszgyertyákkal. Ám nemcsak én vagyok itt a kelleténél kisebb térbe szorulva, kényelmetlen helyzetbe merevedve: ilyenek itt a családi kapcsolatok is, köteleznek – ugyanakkor nehéz bennük kényelmesen elhelyezkedni, ellazulni. Amiért mégis jó, hogy itt lehetek, azok az unokák: ők még nem érzik a hát és a szív fájdalmát, a tér és a nyújtózkodás hiányát, s csillogó szemmel csodálnak engem. Néha titokban leheveredem közéjük a márványpadlóra, s akkor minden díszemet közelről megcsodálhatják. Miközben eljátszom velük, elképzelem, vajon a felnőttek hogyan fognának neki, ha egyszer elhatároznák, hogy kényelmesebbre veszik a figurát.”
„Északról érkezett, sűrű ágazatú Nordmann-fenyő vagyok. Ennél a családnál mindig az én rokonaim közül kerülnek ki a karácsonyfák. Akármelyik évben kukkantanál be az ablakon, mindig újabb és újabb, pompásabbnál pompásabb ruhákban látnál bennünket. Csinos és ötletes készműves öltözetet kapunk évről évre. Ők maguk készítik, a család hölgytagjai. Mert ez a család megtanulta, hogy bár vannak nagyon nehéz helyzetek az életben, s van, hogy nagy-nagy veszteségeket kell elkönyvelni, de mindig megújultak valahogyan, valami újba kapaszkodva, valami újat tanulva, újat kipróbálva. Ebben öröm is van és fájdalom is, de legfőképpen hit, hűség és tapasztalás: az élet megújul – ha megújítjuk.”
„Se Nordmann-, se ezüstfenyő, de még csak lucfenyő sem vagyok. Egy kiöregedett, kivágott öreg körtefa darabjaiból lettem, mert ez a fiatal pár nem hagyta, hogy kárba vesszek, s tavaly készítettek belőlem egy stilizált, minimalista karácsonyfát. Amíg a kertben álltam, nem is tudtam, hogy ilyen is van. Nincs díszem, ehelyett én magam vagyok a dísze a lakásnak. Azaz hogy csak voltam, mert két hónapja megszületett a pár első fiacskája. Nem tudom, lesz-e idejük az idén bennem gyönyörködni, mert amióta ez a pelusos baba megérkezett, ő lett a világ közepe – s jól van ez így. Hiszen mégiscsak én, a minimalista körtekarácsonyfa vagyok most legközelebb a karácsonyhoz. Mert ők maguk a karácsony, ahogyan megidézik a kisded apját-anyját, családját. A szent családot…”