Tél végén, tavasz elején sokan vagyunk, akik alig várjuk, hogy megjelenjenek a kertünkben vagy az erkélyünkön az első virágok – az új élet első jelei. Kedvenceim a kis törpenárciszok, amelyek kicsiny bokrocskákban nőnek, s egymást szinte átölelik a zöld levelek között.
Amikor gyermekvállalásra készülünk, a kis magzat is sokáig rejtve marad a világ szeme elől, éppúgy, mint a kis virághagymák, majd pedig az éppen kibújó bimbók, amelyek a levelek védelmében növekednek. Néha azonban az időjárás nem kedvez az új életnek, s ahogyan lekonyulnak s elhervadnak a virágszálak, ahhoz hasonlóan elveszíthetjük az új életet is az anyaméhben.
Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül írok az évente sokezer szülőt érintő prenatális és perinatális halál – azaz a vetélés és szülés körüli újszülötthalál – gyászának néhány aspektusáról.
Szeretteink elvesztése az egyik legnagyobb megpróbáltatás, egy újszülött elvesztése pedig a legnehezebben feldolgozható gyász. Jellemzője, hogy elvész a jövő, hiszen a gyermek a szülők életét, génjeit vitte volna tovább. Megnehezíti a gyászt, hogy rendszerint váratlanul történik, nem lehet rá felkészülni. További jellemzője, hogy sok esetben erős önvád, bűntudat jelentkezik a szülőkben, de sérül a saját szülői kompetenciába vetett bizalom is. Súlyosbodhat a gyász, ha a szülők tabuk miatt vagy segítő támasz hiányában elszigetelődnek. Mindez utat nyithat afelé, hogy normál gyász helyett komplikált gyász alakuljon ki. Ilyen esetben szokatlanul erőteljes gyászreakciókat tapasztalhatunk, vagy azt, hogy a gyász időszaka elhúzódik.
Tudjuk, hogy minden gyász egyedi, ahogyan egyedi valamennyiünk személyisége, körülményei, tapasztalatai is, ugyanakkor vannak olyan elemei a gyászfolyamatnak, amelyek sokaknál megfigyelhetők, s befolyásolják, hogy a gyászmunka miként alakul, hogyan sikerül megszelídíteni a fájdalmunkat azáltal, hogy számba vesszük s elfogadjuk a veszteségünket.
A szülők gyászában sokféle veszteség és sérülés testesül meg: a jövőkép elvesztése mellett az életbe vetett bizalom, a biztonság érzése is elveszhet, miközben a szülők intenzív érzelmi hullámvasútra kerülnek: számos negatív érzést – haragot, lehangoltságot, irigységet, kétségbeesést, szomorúságot, félelmet – élnek meg. Összekuszálódhatnak a szűkebb és tágabb családi kapcsolatok, támogatásra szorulhat maga a párkapcsolat is, mert kommunikációs stop, eltávolodás, bezárkózás alakulhat ki, ami akár váláshoz is vezethet.
Első trimeszter: kis magzat, kis veszteség?
A kis veszteség is veszteség, mert egy embrió, egy magzat is teljes ember: egyszeri és megismételhetetlen személy, a ti csodálatos gyermeketek. Talán már nevet is adtatok neki, talán már a nemét is sejtettétek. Bár tájékoztat a nőgyógyász, hogy az első hónapokban gyakoribb a vetélés, azért még ugyanúgy fájhat egy tízhetes magzat elvesztése. Akár az elviselhetetlenségig is fokozódhat ez a fájdalom, ha a párral többedszer is megtörténik, hogy elveszíti alighogy megfogant magzatát.
Körülöttünk elhalványulóban a magyar gyászkultúra annak összes segítő rítusával, mozzanatával. Hogyan állíthatunk így emléket egy magzatnak, amikor nincs eltemetve, mert a kórházban hamvasztották el? Bármilyen korú magzatunkról megemlékezhetünk valamilyen számunkra elfogadható módon: van, aki virágot vagy egy fát ültet az emlékére. Mások halottak napján mécsest gyújtva emlékeznek magzatukra, vagy elteszik egy díszes kis dobozba a babakelengye néhány darabját, egy UH-felvételt, egy neki szánt játékot. Egy-egy vele kapcsolatos gondolatunkat, emlékünket, érzésünket is leírhatjuk, s naplónkban megőrizhetjük. Mások a művészetet hívják segítségül: emlékeiket, gyászukat kiéneklik, eljátsszák, lerajzolják. Singer Magdolna gyászkísérő szerint a búcsúzásra és a bennrekedt szavak kifejezésére az egyik legmegfelelőbb rítus a levélírás, amelyben kifejezhetjük elvesztett gyermekünknek szeretetünket, szomorúságunkat, köszönetünket.
Segítség rokonoknak, barátoknak: hogyan közelítsünk ahhoz, aki elveszítette magzatát? Ne mondjuk neki, hogy majd lesz másik, hiszen a magzat nem valamiféle pótolható tárgy, hanem egy pótolhatatlan személy. Ne mondjuk, hogy lépjenek már túl rajta! S ne biztassuk őket arra sem, hogy mielőbb vállaljanak másik gyermeket, az majd segít. Ehelyett legyünk elérhetők a számukra s biztosítsuk őket a támogatásunkról. Maga a gyászoló is tehet azért, hogy a környezete a számára megfelelő módon segíthesse őt: időnként adjon „használati utasítást” önmagához, mert a gyász folyamatában a gyászolók igényei is változnak; van, amikor minden kérdés feltépi a sebet, máskor meg olyan jól esne egy telefonhívás vagy egy közös program, egy kis beszélgetés.
Második trimeszter: „sorstársak vagyunk…”
Mátyás három kislány büszke édesapja, de emellett három olyan magzaté is, akik még a lányok születése előtt mind csak a második trimeszterig maradtak velük. Mátyás csendesen mesél arról, milyen nehéz volt számára, hogy a feleségét támogassa, mert látta a szenvedését, akinek a fájdalma mellett kötelességének érezte, hogy erős maradjon, támaszul szolgáljon, ugyanakkor szinte lehetetlen feladat volt számára követni felesége érzelmeinek örvényeit. Bűntudatot, dühöt érzett a sok sírás miatt. S érezte a ki nem mondott szemrehányást is a felesége részéről, aki nehezményezte – talán maga előtt is titkolva –, hogy a férjét látszólag nem viseli meg a veszteség. Mátyás számára felszabadító érzés volt, amikor egy gyászcsoportban, ahová csak elkísérni szándékozott a feleségét, azt látta, hogy a többi feleség is sír, mint a záporeső, nemcsak az övé. A feleségének is segített, hogy rálátott a férfiak és a nők gyásza közötti különbségekre. Egyes kutatások szerint a férfiak jelentős része addig nem engedi meg magának a gyászt, amíg a felesége nincs jól. Csak fél-egy év múltán, amikor a feleségük már jobban van, akkor kezdenek el igazán gyászolni. Ugyanakkor nem minden férfi temetkezik a feladataiba, s nem is mindegyikük fojtja el az érzéseit. Sokan maguk is hasonló érzéseket élnek át, mint a feleségük s képesek türelmesen támogatni párjukat végeláthatatlan szomorúságuk idején is.
Segítség férjeknek, feleségeknek: egy sorstársakból álló csoport tagjai a közösség megtartó erején túl segítik az izoláció megszűnését, s megerősítik a párokat abban, hogy nincsenek egyedül a gyászukkal. Sorstársak a saját családunkban is lehetnek, csak talán nem is tudunk róluk. Készítsünk családfát három-négy nemzedékre visszamenőleg, s a még élő rokonokkal – szülőkkel, nagyszülőkkel, nagynénikkel – térképezzük föl a tágabb család magzati veszteségeit. Kiderülhet, hogy nemcsak a kis Mihályka, a nagymama testvére halt meg pár napos korában, hanem a másik ágon, az ükmamának is volt egy halvaszülése. „A halott gyermek világrahozatalával többet szenvedett, mint a másik három gyermeke megszülésével összesen” – mondja el neked nagymamád együttérzően, miközben átölel.
A KSH adatai szerint Magyarországon évente több tízezer magzati veszteséggel számolhatunk. A 2021-es adatok a következők: korai és középidős magzati halálozások száma: 14.079; késői magzati halálozások száma: 466, terhességmegszakítások száma: 21.907. Magzati veszteségek száma összesen: 36.456. Magzati veszteségek száma száz élveszülésre: 39,2. Terhességmegszakítások száma száz élveszülésre: 23,5.
Forrás: KSH
Harmadik trimeszter: előbb a nagyapa, aztán az apa, végül a fiú
Közel húsz évvel ezelőtt hallottam egy kis tanmesét egy apától: „Egy gazdag ember megkért egy bölcs öreget, hogy a család boldogulására írjon egy gondolatot, amit a család tagjai aztán nemzedékről nemzedékre kincsként továbbadhatnának. Az öreg bölcs ezt írta neki: »A nagyszülő meghal, a szülő meghal, a gyerek meghal«. Mindenki megdöbbent, a gazdag ember pedig magyarázatot követelt. Erre az öreg így válaszolt: »Ha a fiad előbb halna meg, mint te, az szörnyű fájdalmat okozna neked. Ha unokád előtt távozna el, mindkettőtök szíve megszakadna. Ha a családod tagjai nemzedékről nemzedékre abban a sorrendben hagynák el a világot, ahogy leírtam, akkor az az élet természetes rendje szerint történne…”
Hogy a gazdag ember családja megtapasztalhatta-e az életnek ezt a természetes rendjét, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy az édesapának, akitől ezt a történetet hallottam, később át kellett élnie fia halva születését…
Vajon képesek lehetünk-e gyászunkban az élet természetes rendjének hiányától eljutni egy nagyobb, tágabb keretig, amelyben a halál, a veszteség, a gyász is az élet része?
Gyermeküket elvesztő anyák és apák kórházi tapasztalata különböző: vannak, akik számára fájdalmas hallani a többi baba sírását, s ez teljesen érthető és normális. Mások már ekkor, a legnagyobb fájdalomban is valamiféle reményt élnek meg a babák hangját hallva: „Az élet él és élni akar; az élet mégis győz, mégsem hal meg minden újszülött, nekünk is lehet még reményünk.”
A gyász négy kulcstényezője
(Pilling János [szerk.]: Gyász, Medicina, Budapest, 2003, 156.)
- A gyász hosszú folyamat – a párok hagyjanak időt maguknak. Ne siettessék! Aktívan éljék meg! Beszéljenek róla!
- Mindenkinek a saját gyásza a legnehezebb, nem lehet összehasonlítani mások fájdalmával! A gyermekelvesztés a legnehezebben feldolgozható gyász.
- A gyász nehéz munka. Nem lehet elnapolni! Nem lehet nem dolgozni vele.
- Egyedül nem lehet hatékonyan gyászolni. Szükség van az érzelmek kifejezésére, megbeszélésére egy értő, együttérző személlyel.
És az élet megy tovább – de nem mindegy, milyen sorrenddel!
„Mikor szülhetek megint???” – kérdezi nem egy nő röviddel a vetélés vagy a halvaszülés után akár már a kórházban is, aki számára a következő baba egyfajta menekülési útvonalat is jelenthet a gyász elől. Az orvosok, pszichológusok egyöntetű javaslata alapján azonban az anyai szervezetnek és léleknek legalább két év pihenőre lenne szüksége. Ahhoz, hogy az újabb gyermek ne kárpótlás legyen, ne a halott testvére helyett szülessen meg, hanem önmagáért szeressék és várják, ahhoz le kell zárni a párnak a gyászt. Intő példa lehet Salvador Dalínak és Vincent van Goghnak az elhalt idősebb testvérétől örökölt keresztneve, „örökölt sorsa”.
A gyász egyébként nem kizárólag a szülőket érinti, velük gyászolnak a nagyszülők és rokonok is, nem is beszélve a testvérekről, akiknek gyászával szülőként is törődnünk kell. Sem a korábban született kistestvérek elől, sem a később születők elől ne titkoljuk el testvérük rövidke létét, halálát. Esetenként gyerekek családrajzai árulkodnak arról, hogy ők akkor is tudnak az eltitkolt családtagokról, ha nem is beszéltünk nekik róluk. Ám mivel érzik, hogy tabu a róluk való megemlékezés, ezért nem szólnak, viszont a bizonytalan információfoszlányokkal, megérzésekkel magukra maradnak, így nem lehetnek részesei annak sem, ahogyan a család megerősödik és saját hite, életfelfogása szerint felülemelkedik a gyászon.
Ebben a felülemelkedésben segít, ha családtaggá fogadjuk s családtagként számon is tartjuk a halott babát. Része ő a családnak, ahogy része a dédapa is, aki 96 évig élt, a nagymama is, aki olyan szépen tud horgolni, az unokatestvérek és a nagynéni is a szomszéd utcából, s a nagybácsi is, akit tavaly ütött el egy autó. És ő is, a mi babánk is hozzánk tartozik, aki különös-különleges tagja a családnak, mert meghalt, mielőtt igazán megismerhettük volna…
Felhasznált és ajánlott irodalom: Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors. Családi sebek és a gyógyulás útjai,Kulcslyuk Kiadó, Bp., 2018; Dr. Pilling János (szerk.): A halál, a haldoklás és a gyász kultúrantropológiája és pszichológiája. Szöveggyűjtemény, Semmelweis Kiadó, Bp., 2010; Pilling János (szerk.): Gyász, Medicina, Bp., 2003; Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák. Történetek a gyászról, HVG Kiadó, Bp., 2016; Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban. A haláleset és a válás utáni veszteség feldolgozása, Jaffa Kiadó, Bp., 2016.
Megjelent a NOE Levelek 2023/354-355. számának 40–42. oldalán