Az elmúlt időszakban a kvalifikációs versenyeken együtt szurkolhattunk a magyar sportolóknak, hogy kijussanak az olimpiára. Én különösen is drukkoltam azoknak az idősebb sportolóknak, akik negyedik vagy akár ötödik olimpiájukért küzdöttek. Egy-egy életciklusban a párok is olyan sok munkát fektetnek a házasságukba, mint az élsportolók az olimpiai felkészülésbe. Nemrégiben tanúja lehettem annak, ahogyan egy házaspár, Tuza Piroska és Paczolay Balázs a 40. házassági évfordulóját ünnepelte hat felnőtt gyermeke, 12 unokája, rokonai, barátai körében. Olimpiákban mérve ez tíz olimpiát, tíz olimpiai felkészülést jelent. Ha a házasságukat megelőző hat közös évüket is beleszámítjuk, akkor pedig már bőven a 12. olimpiai ciklusban járnak… Pirossal és Balázzsal a közös éveik mérföldköveiről beszélgettem.
Hogyan ismerkedtetek meg?
Piros: Betévedt a lánykollégiumba, és kiszemelt engem, aztán elhívott a gólyabálba. Én akkor kezdtem a tanulmányaimat dekoratőrként, ő éppen akkor fejezte be.
Hogy emlékszel? Mi tetszett meg Balázsban?
Piros: Nem azt mondom, hogy az egyszerűsége, mert az csak később derült ki, hanem tulajdonképpen a lelke. Istenközeli lelke volt már akkor is a nagyanyjának köszönhetően. Én meg igen messze voltam akkor Istentől, úgyhogy nekem hat évembe került, mire elfogadtam magamat is meg a Jóistent is.
Hány évesek voltatok megismerkedésetek idején?
Piros: 19 éves voltam, amikor megismerkedtünk 1978 októberében, ő pedig egy évvel idősebb, mint én.
Tőled is hadd kérdezzem meg, Balázs, Neked mi tetszett meg Pirosban?
Balázs: Egy zárt katolikus ministráns körben mozogtam akkoriban, amikor egyszer csak szembejött velem egy tűzrőlpattant lány. 13 hónapig mindennap bementem egy templomba, hogy nekem ez a nő kell. Sok-sok kis vitánk volt, nem tudtuk biztosan, hogy közösen kellene-e folytatnunk, hogy a Jóisten mit akar velünk, én azonban szívósan jártam a templomba, egyszerűen kuncsorogtam Istennél ezért a nőért.
Így indult a történetetek. Aztán az elmúlt 40 évben volt számos nehéz és felemelő pillanatotok; küzdelmek is akár, vagy éppen humoros helyzetek. Mik voltak a mérföldkövek, mit ragadnátok ki?
Balázs: Az első nagy pillanat számomra, amikor a feleségem igent mondott. A második nagy mérföldkő, hogy három év alatt három gyermekünk született a harmincegynéhány négyzetméteres kis lakásunkba. Nagycsaládosok lettünk, amikor is egy érdekes fordulattal kiutaltak Pirosnak egy lakást; ez volt a harmadik nagy pillanat.
Piros: Én a harmadik gyerek érkezésekor azért visszahőköltem. Akkor azt mondtam Istennek: „Hát Uram, te tudod. Ha ezt adtad, akkor erőt is adjál hozzá!”
Balázs: Nekem alapélményem, hogy minden nehéz lépést vidáman léptünk meg. Aztán mégis nagyon komoly dolog volt az, hogy a Ferences Világi Rendet (katolikus lelkiségi mozgalom, a ferences rend egyik ága – a szerző) közösen bevállaltuk. 1989-ben tettük le az első fogadalmunkat, 1992-ben pedig az örökfogadalmunkat. Ha olimpiákra bontjuk a házasságunkat, akkor az életünknek mindenképpen nagyon-nagyon fontos pillanata még az is, hogy 1991-ben kiköltöztünk Budapestről Piliscsabára három gyerekkel és egy pocaklakóval. Ez a két történet tehát – a Ferences Világi Rendhez való kapcsolódás és a Piliscsabára történő kiköltözés egy családos közösségbe – párhuzamosan zajlott. Kutattuk, hogyan lehet közelebb kerülni a Jóistenhez. A legidősebb fiunk, Ákos akkor kezdte az iskolát, ez volt az a pillanat az életünkben, amikor a döntést már nem akartuk tovább tolni. Vettünk közösen néhány családdal egy ingatlant, de mielőtt be tudtunk költözni, három gyerekkel két és fél hónapot egy két hálófülkés sátorban töltöttünk. A háztartásunkat egy merülőforraló és egy kondér képezte. Egyébként is nagy táborozók voltunk, minden nyáron táboroztunk; volt olyan, hogy százhúsz fővel erdőben, patak partján, nomád körülmények között nyaraltunk.
Piros: A harmadik gyerek születése és a Piliscsabára történő költözés mellett számomra nagy mérföldkő volt, amikor újra munkába álltam. Meghatározó volt az is, amikor néhány évvel később a fent említett családos közösségtől az útjaink elváltak.
Vannak párok, akiknek nehézség az, ha éjjel-nappal együtt vannak, még a szakmájuk is azonos, mások meg élvezik a közös munkát. Ti melyik táborba tartoztok?
Balázs: Mi mindig mindent együtt csináltunk, nem volt ezzel semmi gondunk. Piros bármit feleannyi idő alatt meg tud csinálni, mint én. Ő a kivitelező, én pedig inkább a tervező. Mindenfélét csináltunk, pl. csomagolást, transzparenseket terveztünk, de alapvetően kiállításokat és kirakatokat rendeztünk. Ha ő este sokáig dolgozott, akkor én készítettem reggelit. Ha én dolgoztam sokáig, ő csinálta a reggelit.
Beszéltünk sorsdöntő, fontos pillanatokról az életetekben, és talán volt olyan is, amit akár veszteségnek is lehetne nevezni.
Piros: A veszteség számomra a 16 hetes terhességem, aminek az elvesztését nehezen fogadtam el. Mire újra Isten tenyerén éreztem magam, addigra jött édesanyám halála. Hétfőn mentem először dolgozni a magzatom elvesztése után, és munkába menet reggel betértem a szentmisére, hogy kibírjam azt a napot a munkahelyemen, mert tartottam a megjegyzésektől. Amikor a halottainkról történő megemlékezéshez értünk, nekem meglepetésemre az édesanyám jutott eszembe. Aznap délben tudtam meg, hogy meghalt. Öröm a bánatban, hogy mielőtt meghalt volna, még elment egy szentmisére, Isten házába, Isten közelébe.
Balázs: Én az építkezést említeném még meg. Ugyan nem éltük meg nehézségnek, pedig volt benne bőven, mert az utolsó pillanatokban nem tudtuk, hogyan fogjuk kifizetni a még hátra lévő összeget, de ez is megoldódott.
Piros: Én főztem a munkásokra. Amikor már a festésnél tartottunk, kiderült, hogy az egyik festőnek születésnapja van: kereken 40 éves! Sütöttem egy kuglófot, leöntöttem csokival, és felköszöntöttük. Annyira meghatódott, hogy könnyek szöktek a szemébe, sírt. Az építkezést egyébként 1994-ben kezdtük el – az 5. gyermekünket vártuk éppen –, és 1995-ben költöztünk be.
A házépítéstől, otthonteremtéstől térjünk egy kicsit vissza a munkátokhoz. A kívülálló számára a dekoratőri munka nagyon izgalmasnak tűnik; megmozgatja a kreativitást, ugyanakkor biztosan vannak benne megkerülhetetlen szabályok is.
Balázs: A dekoratőr nem tesz mást, mint hogy a nézőközönséget megállítja, elgondolkodtatja, jó értelemben megbotránkoztatja. Egyébként a közönség nem fogja megnézni a képet, a kirakatot, a kiállítást. Erről szól a dekoratőrség: az adott téma aprópénzre váltásáról eszméletlenül finom érzékenységgel. Nekünk volt egy csodálatos élményünk, hogy életünk választott lelkiségét, a ferences lelkiséget megjeleníthettünk a Magyar Nemzeti Múzeumban a Gyöngyösön megtalált ferences kincsekből, ősnyomtatásokból, egyebek mellett az ott megtalált Fustus Bibliából. Ezeket az ősnyomtatványokat még 1950 tájékán rejthették el egy falba beépítve, amikor a szerzetesrendek működését az állam betiltotta. 2000-ben létrehozhattunk ezt a tárlatot, amelyhez szabad kezet kaptunk: Magyar Nemzeti Múzeum, ferences kiállítás, háromszáz négyzetméter! Ez is jelentős mérföldkő az életünkben. Én már nem is emlékszem, hogy ezt abban a három hónapban hogyan tudtuk a gyerekek mellett véghez vinni.
Piros: Ezt követően 2000-től 2011-ig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán még egy egyetemi könyvesboltot is létrehoztunk.
Több évtizedes dekoratőri tevékenység után van-e még valami, amit szívesen megalkotnátok?
Balázs: Én egy olyan kiállításról gondolkodom, ahol minden kor mindenféle emberének az éjjeliszekrényét megcsinálnánk. Például egy melós, egy régi vágású úriember, egy alkoholista éjjeliszekrényét stb. Ezt így megrendezni valószínűleg már vágyálom marad …
Fantasztikus az ötlet! De vajon mi van a Ti éjjeliszekrényeteken?
Balázs: Nincs ilyen szekrényem. Egy 20×20 cm-es kis kocka lóg ki a falból, amire a szemüvegemet, a teát meg az orrcseppemet rakom.
Piros: Az enyémet pedig ruhák halmai borítják.
És ha lenne egy közös éjjeliszekrényetek, akkor 40 évnyi házasság után vajon mi kerülne rá?
Piros: Én nem vagyok tárgyőrző. De a negyvenéves házassági évfordulónkon készült rólunk egy fotó, ami nagyon tetszik, azt szívesen kitenném.
Balázs: Ezek vagyunk mi. Egyébként ez is egy mérföldkő az életünkben, ez a 40. évforduló.
Viszont legalább még egy tárgy kellene, hogy párbeszédbe kezdjenek egymással. Piros tette oda képzeletben a fotót. Most tegyél Te is, Balázs, egy tárgyat a fotó mellé!
Balázs: Ha én valamit odatennék, akkor én mindenképpen a taumat (a ferences rendiek jellegzetes, T-alakú keresztje – a szerző) tenném oda, amit egyébként a nyakamban hordok, mert az egy megtartó sín, amin haladunk. Le lehet arról térni, lehet hülyeséget csinálni, de bármikor vissza lehet állni rá és lehet újra menni. Van múltja, van iránya, van jövője.
Egy tau és egy fotó – a vertikális és a horizontális kapcsolódás. A fotóról egymás elfogadása is eszembe jut. Vajon mi az a tulajdonsága a másiknak, ami tényleg elfogadást igényelt, amin dolgoznotok kellett?
Balázs: Piros a „megoldóember”, hogyha elkezd ömleni a víz valahol a lakásban, akkor előbb megoldja, mint én. Nekem így nagyon jó, ez azonban azt is jelenti, hogy el kell fogadnom, hogy ő dönt minden apró dologban. Ugyanakkor a nagy, távlati döntéseket mindig közösen hoztuk meg.
Piros: Korosodunk, és azt veszem észre, hogy Balázs néha elfelejt dolgokat. Mondom neki, hogy másnap nem leszek bent a munkahelyemen, ő másnap mégis ott keres engem. Majd szépen lassan elfogadjuk, hogy öregszünk.
És hogy látjátok: mi az erősségetek?
Balázs: Most, hogy készültünk a 40 éves házassági évfordulónkra, megfogalmazódott bennem, hogy milyen fontos a másik tisztelete. Állandó tisztelet nélkül nincs jó házasság. Az is kérdés, hogy elhisszük-e azt, hogy amikor átkötötték a kezünket a stólával, akkor Isten mellénk állt. Jóban-rosszban, vidámságban-szomorúságban, mindig velünk van.
Maradjunk még egy kicsit a mai házasságoknál. Mi az, amire a tisztelet mellett még felhívnátok a fiatalabb házasok figyelmét?
Piros: A türelemre és a másik különbözőségének az elfogadására. Arra, hogy nem lehet olyanná varázsolni a másikat, amilyennek én elképzelem, és ezt az elejétől fogva tudni kell. Ő ő, én meg én vagyok, így tudjuk kiegészíteni egymást.
Az élet nem áll meg nyugdíjazás után sem és 40 év házasság után sem. Egy házaspár közös élete sok mindent tartogat az utolsó pillanatig – és még azután is. Nektek milyen vágyaitok, terveitek vannak?
Balázs: A generálkivitelezés feladata – ami alatt a gyermekeink felnevelését értem –, a családi élet működtetésének ez az intenzív szakasza végéhez ért, hiszen mind a hat gyermekünk felnőtt, a legfiatalabb 27 éves, a legidősebb 39. Nyugdíjas vagyok, ugyanakkor három éve gondnokként aktívan segítem a helyi katolikus plébániát. Elképesztően jó dolog, hogy nap mint nap azonnali visszacsatolást kapok a munkám értékéről, akár hiányosságairól is – ha például elfelejtek valamit… Párként viszont most meg kell találnunk azt, hogy mik azok a közös örömök, amik csak mi vagyunk. Tehát nem az az öröm, hogy született egy újabb unokánk; nem az, hogy a gyermekünk sikeresen turnézik külföldön; nem az, hogy itt vannak a barátaink. Azt az örömöt keressük, ami bennünket párként köt össze, és ez nem olyan egyszerű.
Azt hallom ebből, hogy amikor kirepülnek a gyerekek, mekkora feladat tud lenni: egymáshoz újra odatalálni.
Piros: Igen, igen. Ugyanakkor én még dolgozom, és az is feladat lesz, hogy abba tudjam hagyni a munkát. Ez olyan a számomra, mintha hirtelen tétlenül le kellene ülnöm.
Balázs: Nem, leülni semmiképpen nem kell, de fontos a dolgok helyi értéke, a sorrend; számomra első a házasság szentsége. Ahogy visszatekintünk az életünkre, mindennek látom a lendületét; megharcoltuk, megoldottuk. Ugyanígy dolgozom ezen is, hogy megkeressük azokat az örömöket is, amik mi vagyunk.
Azt kérdeztem beszélgetésünk elején, hogy mi keltette fel az érdeklődéseteket egymás iránt, és Te, Piros, azt mondtad, hogy tulajdonképpen Balázs lelke fogott meg. Balázs meg azt válaszolta, hogy jött egy tűzről pattant lány, aki magával ragadta. Most, 40 év házasság után mi az, ami megragad a másikban?
Piros: Nekem könnyű dolgom van, mert a lelke még mindig ugyanolyan!
Balázs: Elmegyek egy vasárnapi szentmisére, körbenézek, s látok ott jó néhány nőt. Lehetne azt mondani, hogy az egyik fiatalabb, a másik meg szebb, de így, „en bloc” nekem még mindig ő a nő: a Piros, nem mellesleg gyermekeink édesanyja… És ez így teljesen rendben van.
Köszönöm a beszélgetést!
Megjelent a NOE Levelek 2023/370-371. számának 36–37. oldalán